Tudsz csatlakozni?
Adi Radhika Dasi, 2007 September 30
Budapesten vagyunk a reptéren, egy és félórányira a kis falucskánktól. Fogtuk a jegyeinket és odasétáltunk a bejárathoz. A levegő nehéz és kellemetlen, rossz szagú – hús, cigaretta, parfüm és izzadság szaga keveredik. Ehhez még talán az is hozzájárul, hogy olyan sok különféle ember van a reptéren, akik a világ különböző részeiről érkeztek és most itt állnak egy táskával a kezükben…
Állunk és nézelődünk. Előttünk egy lány ül a földön, mereven bámulja az Apple laptopjának a képernyőjét. Furcsa, bolondos haja valamennyire tükrözi az ábrándokat kergető elméjét. A másik oldalon sétálgató, várakozó, üldögélő utasok, családok…csak azt nem értem, hogy miért bámulok rájuk olyan kifejezéstelenül. Megértettem. Mindegyikük fekete ruhát visel. Mindenki, még a japánok és a magyarok is.


. . Kinyitottam az ajtót,

Emlékeztek még arra, amikor először fogtatok tollat, krétát a kezetekben és életetek első betűit próbáltátok leírni? Én még emlékszem azokra a füzeteinkre, amelyekbe a tanár minden egyes betűt külön rajzolt be, és amelyek valamilyen kisállatra vagy tárgyra hasonlítottak, mi pedig ezután ceruzával újra és újra leírtuk ezeket a betűket, sok-sok lapon keresztül. Azt hiszem az S betű volt a legnehezebb a számomra, amelyet egy öntözőcsőhöz hasonlítottak. 


Gyermekkoromban sok-sok mesében olvastam a dzsinnekről és nagyon kedveltem őket, de azt sohasem gondoltam volna, hogy egyszer egy szép napon nekem is lesz egy ilyen dzsinnem. 









