A májusi hónap során igen sok tatarozási munka zajlott itt nálunk. Mivel a munkálatok az irodánkat is érintette ezért nem igazán gyakran tudtam írni nektek, de most már nagyon szép tiszta és felújított a szobánk. Télvíz idején hideg és folyamatos szél és eső éri a templom elülső részét. Így hát a munkálatok során újrafestették a bejárat melletti falakat és a harangtorony renoválása is a végéhez közeledik. Most minden üde és frissen festett. Egy kicsit furcsa, hogy átalakították a bejáratnál található korhadt faoszlopokat, mert a munkálatok sok zajjal és porral járnak, de megérte.

Miközben a munkálatokat figyeltem a következő gondolatok jutottak eszembe… Az anyag az idő meglétének köszönhetően állandóan változik; ismeretesek az olyan fogalmak, mint a tegnap, ma, és a holnap. Amikor azonban szeretettel átadjuk magunkat a Teremtőnek, akkor azt gyakoroljuk, hogy hogyan éljünk a „mának”. Ekkor megízleljük az öröklét zamatát az anyagi világon belül anékül, hogy megérintene bennünket az idő. Ez tulajdonképpen egy eléggé meglepő tény, vagy nem? Valójában annyira nem is, mert amikor elmélyítjük a Krisna iránti szeretetünket, egy kis őszinteséggel és alázattal fűszerezve, akkor magunk is megtapasztalhatjuk mennyire könnyen növekszik a szeretet.

A mai nap azon tűnődtem miért nem faluhelyen találták fel a számítógépet… hmmm… azt hiszem ezt nem nehéz megválaszolni. Itt Krisna-völgyben annyira elfoglaltak vagyunk, hogy valóban nehéz időt találnom a számítógépezésre. Így, ahogy van, nem tudok sokat írni, de az elmém tele van jobbnál-jobb ötletekkel, hogy melyek azok az események, amelyeket szívesen megosztanák veletek is. Minden rendben van körülöttünk és jól működnek a dolgok, és a kertünk is nagyon szép lett. A holdnaptár utasításait követve vetettük el a magokat, tegnap ki is kelt a saláta, a porcsin, ma pedig a dinnye is kibújt a földből. A spenót pedig hihetetlen mértékben nő – miután leszedtük a régieket, egyre több és több levelet hoz. Ma elküldtem az első brokkolinkat Radhe Syamának, holnap pedig a szomszédunk, Narasimha prabhu finom ételt készít belőle és felajánlja Nekik. Mindemellett azt is meg kell jegyeznem, hogy az óriás méretű fehérrépa elképesztően finom ízű.

Tegnap este rudakat szúrtunk le a borsótövek mellé, mivel mindegyikük folyamatosan virágzik és kis sarjadékokat hoznak. Rögtön belekapaszkodtak a zsinegekbe és nagyon boldogokká váltak. Ma reggel miközben azt néztem hogyan érzik magukat, nem akartam hinni a szememnek… a műanyag zsineg, amit a rudakhoz rögzítettünk öt vagy hat helyen is el lett vágva. Gaurával újra összekötöztük őket és azon morfondíroztunk, hogy ki tehette ezt a dolgot. Eközben megérkezett Lajos és azt mondta, hogy szerinte a nyest lehetett, mert az szeret játszani az ilyen műanyag dolgokkal. Abban a pillanatban eszembe jutottak azok a kis nyomok, amelyeket a frissen ültetett ágyások mentén fedeztem fel… és amint továbbhaladtunk az ágyások mentén azt is észrevettük, hogy néhány rúdat megrágtak. Hát, valójában ez az ő kertük is. Sok minden megváltozott már benne: a rudak, a zsineg – egy igazi játszótér lett így a kert. Nos, majd meglátjuk mi történik legközelebb.

A képen egy kicsi nyest látható, de azt tudnunk kell róla, hogy a nyest már ebben a korban is képes egyedül vadászni.

Levelet kaptam a szüleimtől. A csodálatosan illatos, majdnem ötven rügyes, sárga rózsa bokrom virágai egyszerre nyíltak ki – a születésnapom reggelén. Milyen pompás! Nagyon boldoggá tett ez a dolog.

A múlt hétvégén a török vendégeinkkel kisétáltunk a Goshalába. A borjaink: Parvati, Sundara és Vishala a kerítés mögött voltak – legelésztek, napozgattak. Azon kívül, hogy nagyon szeretik, ha babusgatják őket, a legnagyobb örömük a legelészés, ezért akárhányszor ellátogatok a Goshalába és látom őket, én is mindig megéhezek. Mindannyian nagyon szépek és vonzóak, ezért bemásztunk a karámba és közelebb mentünk hozzájuk, hogy megsimogassuk őket.

Sundara nagyon barátkozó, és amint azt a neve is jelzi, nagyon jóképű, fiú borjú. Miközben egymással beszélgettünk és őt babusgattuk, nagyon elégedetté vált és a fejét állandóan a tenyerünk fölé helyezte azért, hogy így könnyebben meg tudjuk cirógatni a nyakát alulról. Mialatt ilyen formában élveztük egymás társaságát, szívemet elöntötte a szeretet és gyengéden átöleltem Sundarát. Mintha azt kiálltaná: Ééédesem! – Sundara egy hatalmasat ugrott a levegőbe az eksztázistól és visszahuppant…, de nem a földre. A bal lábamra nehezedő súly egy pillanatig kellemes élményt nyújtott. Természetesen ahogy ez megtörtént az első gondolatom rögtön az volt, hogy szerencsére nem Sundara anyukája landolt a lábamon , majd a következő az, hogy ha valaha is lesz egy tehenünk a hátsó udvarunkban, amire már oly nagyon régóta vágyunk, akkor annak valóban „nagyon kicsinek” kell lennie. Ezekután pedig elbicegtem a csapig, hogy hideg vizet engedjek a lábamra, mert olyan erős volt a fájdalom.

Mindent összevetve, egy nagyon szép napot töltöttünk együtt a vendégeinkkel. A Goshalából kifelé menet megnéztük azt a kis tavat, amit nemrég telepíttettünk a tehenészet mellé. Fehér, rózsaszín és lila lótuszok kezdtek virágba borulni az esőzések miatt. Tulajdonképpen ebben a tóban gyűlik össze az esővíz a Goshala központi épületének tetejéről, és tűz esetén a tűzoltók ezt a tavat és a mellette levő vízszelepeket tudják használni tűzoltásra. A tó körül egy csodálatos parkot telepítünk, amely telis-tele lesz különféle vízi növényekkel, kövekkel és valamikor majd a jövőben egy borjakat legeltető Krisna szobrot is szeretnénk elhelyezni a tó közepén levő szigetecskére. Ilyenformán a vendégeink meg tudnak majd itt pihenni a sétájuk során, és eközben még a teheneket is szemügyre vehetik.

Csodás híreim vannak számotokra!

Ma reggel a múlt heti Krisna-völgyi fesztivál-klippeket néztem Manorama prabhu blogján. Az első egy Indiában honos hagyományt örökített meg, a Holit, amelynek keretein belül mindenki, barátságos keretek között , festékkel bekente a másikat.

A másik Sivarama Swami Vyasa-pujáján, vagyis a születésnapján készült. Úgy dél körül egy izgalmas kirtana közepette mindannyian meglátogattuk őt otthonában és az óvodás gyerekeink egy gyönyörű dalt énekeltek a tanáraik segítségével. Ezekután átadták Maharajának azokat a szív alakú kis üdvözlőlapokat, amelyeket ők maguk készítettek és festettek, és bemutatták az iskola fotóalbumját elmesélve mi minden történt a tavalyi év során. Az egésznek nagyon kellemes hangulata volt, különösen az tetszett a gyerekeknek, amikor a kis mókás rajzaikat mutatták meg Guru Maharajának, és mindannyian jót derültünk rajta. Miközben odakinn folytatódott a kirtana a falubeliek és a vendégek részvételével, az arcunkon kirajzolódott a gyerekekkel való érzelmi pillanatokból származó édes íz.

A fenti képen pedig Syama, Krisna fényképe látható, akinek a múlt héten Sivarama Swami jázmin virágokat küldött arról a szent helyről, ahol Ő, Krisna megjelent Indiában, Vrindávanból. Az egész oltárt jázmin virágokkal diszítették fel és a jázmin illata pedig nemcsak, hogy a teljes templomot betöltötte, de még kifelé is erőteljesen áradt.

Az elmúlt pár nap nagyon mozgalmasan telt. Miután írtam nektek a szárazságról beszélgettem az itteni bhaktákkal a téma komolyságáról. Mindenki tudatában volt és egyetértettünk, hogy erőteljesen kell énekelnünk a Hare Krisna mantrát, ami az egyetlen áldozat korunkban. Valami miatt mégsem könnyebbültem meg… egy furrcsa késztetést éreztem rá, hogy beszéljek Govardhan-lallal. Miközben azon gondolkoztam, hogy jó ötlet-e vagy sem máris Govardhan-lal előtt találtam magam, amint a szomorúságomról beszélek Neki. Mondtam Neki, hogy hozzon esőt a falunknak. Nem tudom, hogy történt, de azt hiszem még egy kicsit mérges is lettem…! Ezen magam is meglepődtem, de megtörtént, aztán folytattam a japázást és tovább sétáltam.
Másnap egy kósza felhő sem volt az égen. Kicsit elkeseredtem, mégis boldogan merültem el a japázásban. Este felhők gyülekeztek az égen, szemerkélni, majd esni kezdett. Nagyszerű! Megköszöntem Govardhan-lalnak és megkértem, hozzon egy kis esőt minden este.
A felhők gyülekezéséhez hasonlóan a levegő és édes izgalommal telt meg. Sivarama Swami most tért vissza, miután hosszú időt töltött Indiában és emiatt mindenki nagyon boldog volt. Rövid beszédet tartott a templomban. Arról beszélt, hogy Krishna-völgy egy lelki megnyilvánulás, és arról, hogy elkezdett írni egy könyvet, amiben ezt a szent helyet dicsőíti és emiatt sok könyvet olvasott. Aztán hazakísértük, ahol kellemes meglepetés fogadta: a bhakták egy nagy képet raktak a szobája plafonjára Radhe-Syamaról. Sivarama Swami mosolyogva fogadta el, majd elfújta a gyertyákat a szülinapi tortáján.
Ezután az édes nap után eljött az a nap amit már nagyon vártunk: török vendégeink fogadása. Szombaton volt a Nrisimha-caturdasi fesztivál, vasárnap pedig Srila Sivarama Swami Vyasa-puja ünnepsége. Erre a hétvégére minden évben sok vendég érkezik az egész országból, és külföldről is. Az egész napos napsütés esőre fordult mialatt vendégeinket vártuk a naplementében. Nagyon boldog lettem. Reggel az egész természet felélénkült, és a madarak boldogan ésnekeltek. Tegnap beszéltem Sundara Gopal prabhuval az aszályról, és arról, hogy mi történt Govardhan-lallal és velem. Rámmosolygott, és azt mondta, ő is Hozzá fordult. Azt mondta, Govardhan-lal olyan mint egy kisfiú, szóval azonnal készíteni kéne neki valami édességet
Most azon gondolkozom mit főzzek. Köszönöm szépen Govardhan-lal

Ilyen az emberi természet… amíg nem rólam van szó nem érdekel.
Hétfőn reggel visszatértünk a falunkba, Krisna-völgybe. Elég keveset aludtunk, és fáradtak voltunk. Pihentünk, aztán elmentünk sétálni a Hare Krisna mantrát énekelve. Beszélgettünk a tiszta levegőről, friss illatokról, a madarak édes csicsergéséről. Az isztanbuli városi élet után nagyon jól éreztük magunk. Csak akkor döbbentünk rá igazán környezetünk értékeire mikor távol voltunk. Találkoztunk szomszédokkal, falusiakkal, hosszasan beszélgettünk és nevetgéltünk.

Ahogy tovább sétáltunk bánat burkolta be a boldogságomat, mint mikor lassan-lassan súlyos köd száll le este. Mióta Törökországba mentünk – közel két hónapja – nem volt eső. Nem tudom említettem-e már, de az idei volt életem első hó nélküli tele. Az eső is ritka volt. Tovább sétáltunk. Ameddig a szem ellát minden a szárazság komoly jeleit hordozta magán. A virágok mind bimbóztak és virágoztak a szokatlan meleg miatt és a levelek fáradtnak és sápadtnak tűntek. Jól látható repedések húzódtak a földön. Azt gondoltam: május van. Mi lesz augusztusban?

Megörültünk a száraz idő ellenére is szépen növekvő fák láttán és odaértünk a goshalába. Ha a hőmérséklet nem hűl le eléggé télen, a paraziták és mikrobák tovább élnek és ez különféle környezeti problémákat okoz. Tavasz elején a teheneink megfáztak és sokáig betegek voltak. Elvesztettük Advaitát. Tovább sétáltunk és a Goshala mellet ott voltak a kis aranyos borjaink. Néztük, majd megsimogattuk őket és besétáltunk a tehenek kertjébe. Azt gondoltam… érzékenynek kell lenni, hogy lássuk a természet szenvedését, de ha egy állat szenved, az egyből látszik az arcán. Soha nem láttam a teheneinket ilyen fáradtnak és szomorúnak. Szívükön keresztül megnyilvánult földanya szenvedése. Fájt nekem.

Mikor este hazaértünk kézmosás közben a szégyen szörnyű érzése fedte be a szívemet. Megérdemlem-e ezt a vizet, mikor odakint annyi élőlény szenved a szárazságtól. Pillanatok alatt szembenéztem a ténnyel, hogy a globális felmelegedés, klímaváltozás, Kyoto protokoll – hogy csak néhányat említsek a számtalan módon elnevezett helyzetről körülöttünk – IGAZÁN ELJÖTT.

Nem tudom, hogy tudtam aludni… de mikor reggel felébredtem odafordultam a férjemhez és azt mondtam: – „Tennünk kell valamit!” A víz életet jelent. Szóval hogy jön ez a víz? Honnan jön és ad életet?

A Bhagavad-gita egyik verse jut eszembe:

annad bhavanti bhutani
parjanyad anna-sambhavah
yajñad bhavati parjanyo
yajñah karma samudbhavah
Bg. 3.14

Mindenki teste gabonaféléken él, melyek az esõbõl származnak. Az esõ a yajña [áldozat] végzésébõl ered, a yajña pedig az elõírt kötelességekbõl születik.
SRILA PRABHUPADA MAGYARÁZATA: A valódi táplálékot a gabonafélék és a zöldségek jelentik. Az emberek különféle gabonamagvakat, zöldségeket, gyümölcsöket stb. esznek, míg az állatok a gabona és a zöldségek maradékát, valamint füvet, növényeket stb. fogyasztanak. A húsevéshez szokott emberek szintén függenek a növénytermesztéstől, hogy az állatokat megehessék. Végső soron tehát a mezőgazdaság az, amire támaszkodnunk kell, nem pedig a nagyipari termelés. A földműveléshez kellő mennyiségű eső szükséges, ami a félistenek, például Indra, a Nap, a Hold és mások irányításától függ. Mindannyian az Úr szolgái, akinek az áldozatok végrehajtásával lehet a kedvében járni. Így tehát aki nem hajt végre yajñát, arra ínség vár — ez a természet törvénye. Az erre a korra előírt yajñát, különösen a sankirtana-yajñát végre kell hajtanunk, hogy legalább az élelemhiányt elkerüljük.

És a Bhagavad-gita 9.19-ben Krishna azt mondja: „Óh, Arjuna! Én adom a hőt, s Én tartom vissza vagy küldöm az esőt.”

Elgondolkodtam… biztos, hogy megérdemeljük ezt a helyzetet, és még többet érdemelnénk. Meggondolatlanul kihasználtuk a természetet és még csak soha el sem gondolkoztunk hogyan, miért és ki adja nekünk ezt a bőséget? Voltunk valaha hálásak az esőért, gyümölcsökért és földért? Azt aratjuk, amit elvetettünk.
Ilyen szélsőséges helyzetekben néhányan Istent okoljuk, azt mondjuk, hogy rossz vagy akár, hogy nem létezik. Azonban a lelki életben az első lépés az alázat. Ez folyamatosan örömmel tölti el a szívünk, akármilyen nehéz legyen is a helyzet. A Vaisnava kultúrában ezt úgy nevezik: alázatosabbnak lenni a fűszálnál.
Boldog vagyok, hogy Krishna ezt a nagyszerű lehetőséget adja nekünk, hogy szívből hálásak legyünk és kifejlesszük az alázatot. Sankirtanozzunk, emlékezzünk Rá, gyűljünk össze és énekeljük Szent nevét!